Egy Brüsszelben őrzött 9. századi diptychon egyik táblájára egy szakáll nélküli fiatal Krisztusábrázolást faragtak két angyal között. Feltűnő az alakok fejének erőteljes mintázása, amely ellentétben áll az együttes sík formáival. Ez a fajta ábrázolásmód egyszerre kapcsolódik a klasszikus hagyományokhoz és a születő középkorhoz. A Sankt Gallen-i kolostor scriptóriumában 900 körül készült Evangelium Longum nevet viselő kézirat hátsó kötéstáblájának elefántcsont borítása egy Tuotil nevű szerzetes munkája, aki 892 és 912 között tevékenykedett. A tábla felső részére Mária mennybemenetelét faragta, az alsó részére a kolostor védőszentjének legendáját. Ez utóbbi esetében nem támaszkodhatott előzőleg kialakult mintákra. A kötéstáblán az a jelenet szerepel, amikor Szent Gall megparancsolja a medvének, hogy hozzon fát, tegye a tűzre, majd kenyeret ad neki és felszólítja, hogy többé nem térjen vissza. Ugyanennek a kéziratnak az elülső kötéstábláján a miniatúrákon gyakran felbukkanó kompozíció szerepel: középen a mandorlában a megdicsőült Krisztus foglal helyet, akit angyalok és szeráfok vesznek körül.
Az uralkodó halála után a fuldai scriptorium terjesztette tovább a művészi vívmányokat, a terjesztésben nagy szerepet játszott Hrabaus Maurus (Alkuin egyik tanítványa) aki 842-ig volt Fulda apátja. Ezenkívül jelentős művészeti központ volt Reims az Ebo evangeliárium és az Utrechti psalterium (855 körül) készítési helye. A tours-i könyvfestő műhelyben készült Lothar evangeliáriuma (850 körül), és Kopasz Károly egyik bibliája (860 körül). A korai középkori kéziratokat sokszor díszítették többnyire egész lapokat betöltő evangelistaábrázolások. A 8. század végén kezdték el Nyugat-Európában ismét alkalmazni az ibolyaszínű pergameneket, amelyeket a kereszténység első századaiban használtak. A kódexek jelenlegi őrzési helyéből nem lehet származásukat megállapítani, mert a könyvek gyakran távol kerültek készítésük helyétől, adták, vették, elajándékozták őket. Ír előzményekSzerkesztés Az Alpoktól északra és délre újonnan alapított kolostorokba vándorló ír szerzetesek vitték el az írásbeliség eredményeit.
Dél-Tirolban Mals város bencés temploma a Karoling-korban Müstair filiáléja volt. Freskóciklusa 880 körül készülhetett és csak töredékesen maradt meg. A képeken Krisztus, Szent István és Nagy Szent Gergely alakja ismerhető fel. Közöttük keskeny falsávokon a templom nemesi származású alapítóját festették meg egy pappal, aki az épület modelljét tartja a kezében. Naturns-ban a 8. század vége felé épített Szent Patroklus-templomban kevés elemre redukálva Szent Pál menekülését festették a falakra. Az apostolt sematikusan jelenítették meg, a test hullámzó vonalakból áll, az arc lapos, a részletek nincsenek kidolgozva. Lehetséges, hogy mindez egy későbbi restaurálás eredménye, de az sem kizárt, hogy a freskók egy nem megfelelően képzett mester munkái, ami jellemző volt a Karoling-birodalom művészetének ingadozó színvonalára. A legtehetségesebb művészek természetesen a császári udvarban dolgoztak, így a távolabbi, a művészeti központoktól messzebb eső területeken a megbízók váltakozó sikerrel alkalmaztak művészeket.
A 843-ban megkötött verduni szerződés véglegessé tette a birodalom három részre szakadását II. Károly nyugati frank király, II. Lajos keleti frank király és I. Lothár római császár uralma alatt. Az ő haláluk után a birodalom tovább darabolódott fiaik között. A Nagy Károly által bevezetett közigazgatási rendszer a 9. század közepe táján összeomlott. A birodalom területén nyelvi és etnikai sokféleség uralkodott, ami kiélezte a belső ellentéteket. A papság nem volt képes rá, hogy békét teremtsen a dinasztia egymással versengő tagjai között. A felvirágzó mezőgazdaság, a gazdagon díszített templomok vonzani kezdték a kalandorokat, akik most a tenger felől támadtak. A tengeri hadviselésben a frankok járatlanok voltak. 885-ben Párizst is meg kellett védeni a támadásokkal szemben és a védekezésben kulcsszerepet játszó Eudes (Odo) gróf 888-ban minden frankok királyává koronáztatta magát. A karoling hegemónia így megtört, és ez a Karoling-birodalom végét jelentette. A kulturális fejlődés, a Karoling reneszánsz amelyet még Nagy Károly indított el a 9. század közepén kapott igazán lendületet.
Az egészet lent három árkád, fent egy karzat határolja. A nyugati karzat közepén nagy, félköríves nyílás található, ezen keresztül lehetett rálátni a császár itt felállított trónjára. A comói építőmesterekSzerkesztés Lombardiában a Karoling-korban olyan építészeti iskola jött létre, amely később jelentős szerepet játszott a román stílus kialakulásában. A longobárd királyság területén a Comói-tó vidékén a 7. századtól élénk építő tevékenység folyt. A comói építőmesterekről az első fennmaradt írott emlék 643-ból származik (Lothar király ediktuma), később Luitprandus kódexében említik őket ahol felsorolják a "Magistri comacini" céh előjogait és megállapítják a különböző munkák elkészítésének anyagköltségét, és a munkások bértét. A comói mesterek fő specialitása a boltozatépítés volt, ennek köszönhették hírnevüket. A templomhajókat négyzetes boltmezőkre osztották fel és minden ilyen négyzetet keresztboltozattal fedtek be, amelyeket a pillérek között átlós elhelyezkedésű ívekkel erősítették meg.