Lehetett-e valaha kifejezni, ami az ember igazi élete és szenvedése volt? Még a szent könyveket is és szerzőiket mennyit kell magyarázni, hogy valahogy tisztultan megértse az ember, amit akartak, mert az egyik ember a másiktól olyan kimondhatatlanul messze van, hogy csak nagy ritkán találhat egymásra. Nem is merem mondani magának, amit szívszorongva, magam is akartam s amit még akarnék! Úgy hajózom kék tintákon egy tollszár vitorlájával, mint csónakosok az Égei-tengeren, a görög szigetcsoport körül, hogy nem ott kötnek ki, ahol szeretnék, de ahol az ár s a sorsuk engedi. Még megírnám, így szédülten, amint itt vagyok, magasan Pest fölött az éjben, még megírnám királydrámáim teljes sorozatát, álmodó! A Habsburgbeliekhez II. Ferenc császár-t, két részben, négy-négy felvonással, az elsőben Martinoviccsal és vértanútársaival, s ezeknek bús ábrándjaival emberi szabadságjogokról; a másodikban azzal a szegény kis bogárral, aki egy sas tollából hullott s aki a reichstadti herceg volt, másféle ábrándokkal.
S ki még, jó Isten, aki eltűnt s akit elfelejtek! Mert csak arról írtam, ami szép volt s csak arról, amiről szerettem írni. Csak arról, aminek poézise volt az életemben. Lenn a földszinten, a Nádor-utcán, egy sor kirakatban, szép magyar képek voltak és szép magyar könyvek sorakoztak, a Légrádyak kiadásai! A két fivér benn ült az irodában, Károly és Tivadar, igen szorgalmasan, de valójában Károly volt a tejhatalmú főnök és az úr. Igaz magyar Villemessant, egy olyan páncélszekrénnyel a háta mögött, mint egy tank a világháborúban, mindent tudott s mindent érzett, ami körülötte történt az egész házban, a nyomdában, a kiadóban s a szerkesztőségben. Nagyszerű ösztöne tisztában volt az embereivel s úgy tudta mindegyik értékét, mintha mérlegen mérte volna le. Lobogó fiatalságom, úgy láttam, nincs kedve ellenére s olyan készséggel írta alá havonként az utalványaimat, hogy szólni is alig mertem s inkább megöleltem volna, mint egy jó apát, de ezt még kevésbé mertem. Egyszer kora reggel is találkoztunk, hogyan, jó Isten!
Amit nem tudtam elviselni, – vallottam be ifjonti vakmerőséggel, – az a Széchy Mária volt, most már megmondhatom magának. Hogy maga egy este, többször egymásután, ilyen badarságot mondjon, hogy "Nincs igazság, nincs csak gazság! " ez egyszerűen megőrjített engem. – Hát írjon maga nekem jobb darabot, gyermek, – felelte a két gyönyörű szeme bánatos tekintetével. A szemöldökét felvonta magasra a homlokán s még így nézett egy percig. Akkor sírva fakadtam az utcán s mentem. S igen bánatosan a szomszéd utcákban, még másoktól is elbúcsúztam. Weisz Juliannak, akivel találkoztam, ezt mondtam Schiller-rel: Im engen Kreis verengert sich der Sinn, Es wächst der Mensch mit seinen grössern Zwecken. De nem búcsúztam a szüleimtől s a kisöcsémtől sem, mert akkor nem tudtam volna elutazni. Ezek szegények nem is tudták, hogy megyek. Az apám később, kijött utánam Párizsba néhány napra s megbocsátott. S valóban csak akkor búcsúztam el tőle. Mert az alatt a tizenhét év alatt, hogy így elmaradtam, csöndesen meghalt egy este és sohasem láttam többet.
Meglesz! ez is, ne féljen, tudom, hogy szeretné, csak egy kicsit várjon még, virágszál! ha van türelme hozzám. Ha nem vagyok készen, csak onnan van, hogy a sok zord idők, amiket átéltünk, lekötötték a szívemet sokféle bánatokhoz. Holott e munkarendben s drámai grafomániákban még van egy pár király, akit fölfestenék az éjszakában, a legmagasabb vásznakra. Azt az egész bús magyar kort a XVI. században, ha a jó Isten megengedné! Már eleve úgy képzeltem II. Lajos király-omat, ha szabad így szólnom, hogy egy hármas kép közepében álljon, két más atyafi, II. Ulászló s János király között, mint bús központja e két testvérdrámának. Ezeket még megírom e héten, karácsonyra! csak egy jó órám legyen! Ha maga tudná, hogy élek e királyi árnyakkal s mióta! tündéri magányosságomban. Hány éjszaka látom, ha maga tudná, hány furcsa éjjel, ezt a fiatal Jagellót az apja szakállába bújva zárt függönyeim körül s azt a zord bitorló Szapolyait sápadtan egy széken, az asztalom végében s mind a többi árnyakat vele a könyvpolcok szögletében, kísértetek!
Mert visszatérve a pentalogiához, e kettős rész hiánya, ha már nem futná az időmből, talán nem is csorbítja a már elkészült sorozatot. A nagyasszony, II. József császár, Mária Antónia, így követvén egymást, olyan szerkezeti kapcsolatban vannak egymással e szerény trilógiában, hogy csak úgy tűnik mindegyik egy-egy felvonásnak, egy három estén tartó háromfelvonásosban. Ilyenformán talán már nyújtja is e hármas kép, lesűrített masszáival azt a drámai száz esztendőt három estébe fojtva, mely a feudális állam idilljétől, egy zsarnoki tévelygő utópián át, a francia forradalomban kulminált. Ez most már messze van azoktól a régi sasoktól a hegyen! S ez már csak egy utolsó kis ugrás jó Kaiser Franz elé! Az új világnak hangja, tüze, fénye, amint Bécs fölé borul, a Habsburg-leány piros vére, amint a bécsi háztetőkre hull, amint Martinovics s a többiek megmozdulnak s az ő fejük is hull, s amint végül a napóleoni sarj, úgy végzi abban a szisztémában, ahogy két ujjuk nedves végivel nők csípik el a bolhákat, – ez már a Ferenc császár mind a két részében.