Akárhogy is, a Doktor stilárisan persze sokat változott az idők során. Ha kronologikusan megyünk az életműben, a részeges floridai airman, aki az Elgin légibázis sportriportereként tevékenykedik, még a sokduplavés (who, where, what, why) amerikai sajtóeszmény bolondjaként bicebócázik, az első (utolsó) regény, a majd négy évtizedet lappangó Rumnapló nyelve sem Joyce vagy Nádas, egyszerű, lineáris vezetésű élettapasztalati közérzetpróza. A Hell s Angels előtti korszak Thompson tanulóévei, Puerto Ricón és Peruban, Brazíliában és New Yorkban. Eszménykeresés: vizitáció a friss öngyilkos Hemingway sírjánál, Faulkner, Burroughs és Kerouac életmintái, kis kabin Big Surben, a Csendes-óceán partján, úgy is, mint művésztelep. Hogy Rióban vizelés közben szembenézett egy vérszomjas jaguárral. Mikor beépült a Pokol Angyalai motorosbrigádba, az oaklandi chapterbe, mert a balos New York-i The Nation cikket kért róluk, már a veszélyesen élni tényfeltáró attitűdje mellé némi alanyi szociológiát is adagolt.
Ha Bulgáriában azt látjuk, hogy külön fazékból mérik ki a főtt pacalt a tányérba, és ezután öntik fel a tejes-joghurtos lével, akkor bizony jobb a békesség kedvéért kifizetni, és azonnal távozni az egységből. De kellő gyanakvással érdemes kezelni az anyanyelvünkön közzétett bolgár recepteket is, melyek fontos kultúrtörténeti és antropológiai adalékok a multikulturalizmushoz, gasztronómiai értékük ellenben elenyésző. Még a Budapesten 2009-ben kiadott Az én bolgár szakácskönyvem című, Magyarországi bolgárok receptjei alcímet viselő, amúgy kiváló kollekció is (melyet Tyutyunkova Mónika jegyez öszszeállítóként kell ennél autentikusabb név? ) egy marék rizzsel dúsítaná a pacallevest, és még a tejfölt is megengedné az eredeti aludttej (joghurt) vagy tej helyett, ami az óhaza szakácsművészetében teljességgel értelmezhetetlen lenne. A főzős szájtokon már teljesen elszabadul a fúziós képzelet: a csorbába 36 hévíz / Hajószakács 2015/1 2015/1 hévíz / Hajószakács 37 bepofátlankodik a majoránna, a babérlevél, a kakukkfű, a paradicsompüré, a zöldpaprika, a sárgarépa és újra csak a tejföl, ez a magyar vírus Rendben, legyünk e tekintetben is posztmodernek: anything goes.
Egy-másfél óra, amíg magához tér, addig összeütök valamit, mégiscsak négy megyén száguldott keresztül a kedvemért. Azt mondta, szerinte is valami komoly dologról lehet szó. Amíg felébred, legalább alaposan átrágom magam a múlton. De akárhogy erőltetem az agyam, nem jön elő egyetlen újabb pillanat sem, csak az a három, ami mindig. A nyalókás, a lábtörős és a tigrises. Semmi új, egy ócska cafat, annyi se. Régebben órákig bírta a felhőket nézni. Ilyenkor nem rágcsált semmit, legföljebb dúdolt vagy fütyörészett. Persze ezt a bámészkodást furcsának találták az emberek, és azt is, hogy ha nem a mezőn heverészett, akkor meg mindig volt a szájában valami: gyufaszál, fogpiszkáló, cigi, rágó, kenyérhéj. Ezt még elviselték volna, de a felhőrajongás nem fért bele. Az magas volt nekik. Asszonyt, gyereket verni, kocsival árokba borulni, kocsmában óbégatni, az összes pénzt elgépezni, tévét bámulni, azt lehetett, az rendben volt. De Piszka mert gyerekként eleinte csak fogpiszkálókat rágcsált, ezért így nevezte el az egyik tanár senkivel nem törődött.
Apámnak akkor két vadászterülete is volt, amikért nevetségesen alacsony béreket fizetett. () Apám mindenáron doktort vagy papot akart belőlem csinálni és hivatkozott többek között Kovács Zsigmond rokonunkra is, aki igen nagy úr, veszprémi püspök lett. Én viszont azzal replikáztam, hogy sokkal több a nyugalmazott plébános, mint a megöregedett veszprémi püspök, az orvosságtól pedig mindenképpen irtózom. Nekem magamnak meg volt már akkor a tervem, amihez különösképpen az inditékot (persze teljesen szándék nélkül) a keszthelyi híres sznob földesúr Festetich Tasziló gróf, később herceg szolgáltatta. Festetich meghívta egyszer az én szeretett igazgatómat, Burány Gergely későbbi csornai prépostot ebédre. Nála volt akkor az egyik lánya és annak a férje, Fürstenberg hercegék, akik mint diplomaták valamilyen külföldi állomásról jöttek látogatóba Keszthelyre. Ezek aztán egyik távoli rokonomat Forster Gyula követségi titkárt, akikkel valamilyen hivatalban pár hónapig együtt szolgáltak, mint embert és mint hivatalnokot, agyba-főbe dicsérték.
Biró Krisztián (Miskolc, 1994) költő, az ELTE BTK hallgatója. N éha, miután felmostam a tornácon, lábnyomok jelentek meg. Nem a lépcsőtől az ajtó felé, hanem keresztbe, korláttól korlátig. Melegebb napokon ez sokkal ritkábban fordult elő a hajópadlón talpak páranyomát vettem észre, de olyan gyorsan elillantak, hogy azt gondoltam, csak káprázik a szemem. A kutya egyszer sem ugatott, olyan pedig nincs, hogy ne ugasson, ha valaki élő erre jár. Megint itt vannak, csak ennyit mondtam a telefonba. Sokáig nem tudtam, hallotta-e, vagy megszakadt a vonal, aztán hirtelen belekrákogott a kagylóba, majd beszakadt a dobhártyám. Annyira jellemző! A szájába nyomja a telefont, és simán, gond nélkül ordítva beleköhög. Hamar ideért, végig tövig nyomta a gázt, pedig már vagy százszor elkapták gyorshajtásért, valahogy mindig megúszta komolyabb büntetés nélkül. Persze a zsaruk sem szeretik, ha valaki belelát a fejükbe. A piszkoszöld Camaro becsorgott a házig, és ahogy leállt a motor, ránk szakadt a kék ég.