A Szép, a gyermeki Szép természetesen mindig egyéni és mindig gyermeki. A lélekbontakozás korában hasonlít a primitív népek szép-eszményéhez. Újszerű és feltűnő. A nevelő az öntudatlan szépkeresés idejében szabadon hagyja a gyermek ízlésirányát, az iskolába lépés pillanatától kezdve azonban öntudatos munkával kell a tapogatózó esztétikai igény szolgálatába állítani az anyag minden lehetséges részét. A pedagógus szomjas gyermeklelkeket talál, körvonalazatlan szép-igénnyel. Ezt az igényt kielégíti, tágítja, nemesíti, helyes irányba téríti: ez az esztétikai nevelés. Az esztétikai nevelés jellege és iránya természetesen osztályok szerint más és más. Megszabja a gyermek értelmének fejlődési foka, meg a tárgy sajátos színe. Legyen bármilyen szürkének látszó a módszeres egység, minden órának eredményeznie kell valamilyen esztétikai gazdagodást. Nemcsak a minden vonatkozásában tiszta szépként ható egység tárgyalása hozhat sikert, néha a legszürkébb, legjelentéktelenebbnek látszó tárgy ragadja meg a gyermeket, annál az ősi törvényszerűségnél fogva, mely öntudatlan fejlődő korában elragadóvá varázsolta szeme előtt a primitív, maga készítette játékszert is.
Világsikert szerezve a Régimódi történettel. Pedig abban ugyanezt írta meg. Mint ahogy később Az ajtó Emerencében Annát írja felül. Vagy mélyíti el. És végül A pillanatban A szemlé lők szembesítését ismétli. Utóbb világsikert aratva. Majd férje halála után felfedi a szerepjátszó házaspár életének pokoli helyzeteit a Megmaradt Szobotkának lapjain. Pedig hát mindez a későbbi kivirágzás talán éppen A szemlélőkből bújt elő, mint az orosz irodalom Gogol Köpönyegéből. Ha A szemlélőket olvasom, hihetem, játszik egyet az írónő: majomkodtok erre-megarra, tekintsetek kicsit magatokba. Pedig talán a legmegszenvedettebb szövegei születnek ebbe a regénybe építve. Egy nagy író tanulja benne és általa megismerni világa konfliktushelyzeteit. A szenvedő Európa ismertetése: önmagával és önmagán keresztül a világgal. Az elliptikus részletek az egymásnak sérülést okozó szövegek ütköztetései. Szerte nézett 's nem lelé Honját a' hazában. Hát akkor senki se lelje. Szenvedje mindenki a belső hazátlanság keservét.
Ötödikes koráig nem kerül auktor a diák kezébe – Phaedrust kivéve –, a latin életet jól-rosszul készített szövegekből ismeri. Két esztendőn keresztül a nyelvtant tanulja, nem lát benne semmi érdekest, mire az irodalmi élmények következnének, bele is fásult már az egész antik világba. (Ha rajtam állana, a felső osztályok régiségtani anyagát alsó fokon kezdeném tanítani, aki nem tanul tovább, legalább ismerne valamit a klasszikus világból, ha külsőségeiben is, aki pedig tovább halad, már ismeri azt a közösséget, melynek irodalmát és politikai, társadalmi életét ötödikes korától kezdve az iskolai klasszikusoktól tanulja. Ha a harmadikos gyermek első latin órájától kezdve nem éli át a latin szépségét, két kárba veszett esztendő következik. A felső osztályok nagyszerű élményei sem úgy hatnak, mintha természetes folytatásai lennének a két alsó osztálynak. A legtisztább indogermán szemléletbe kell belekényszeríteni a finnugor koponyákat. Az osztály német tudása még nem elegendő ahhoz, hogy világossá tegyük vele a nyelvi összefüggést, megint a tanár leleményességétől függ, meg tudja-e szerettetni az idegen tárgyat a rendelkezésére álló eszközökkel.
Boldog befejezésnél mindig dúr hangzattal találkozunk (még ha az akkord moll hangzat lenne, a zeneszerző akkor is pikárdiai terccel dúrrá "varázsolja"), szomorú szavaknál moll akkordokat alkalmaztak. A Tá-dúr nagyon jellegzetes akkordja a madrigalizmusnak. Mindig fájdalmas, szomorú hangulatot idéz elő. A halál szó megfestésére szinte kivétel nélkül az annyira jellemző, karakteres Tá-dúrt használták. Mivel a madrigálok nemcsak hallgatásra szánt darabok voltak, a komponisták manierista megjelenítéssel vizuális szemléltetést is alkalmaztak a kottaképhalál szó megfestésére szinte kivétel nélkül az ben. A "sötét", vagy az "éjszaka" szavaknál használták. Mivel a madrigálok nem csak hallgatásr általában befeketített hangjegyeket írtak, manierista megjelenítéssel vizuális szemléltetést is még két üres, egész hang egy szempárt, vagy két az "éjszaka" szavaknál általában befeketített h vagy éppen tojást ábrázolt. Az alábbi egy szó szempárt, vagymutatja. éppen két tojást ábrázo példa a hang "szempár" kottaképét kottaképét mutatja.
Összefoglalva: A tudás reneszánsz korpuszának három összetevője volt: a racionális tudás (forrása a független racionalitás iránti érdeklődés), a gyakorlatokba beleszőtt mágikus tudás, valamint az antik kulturális hagyomány szenvedélyes tiszteletéből fakadó műveltség. A furcsaság abból adódik számunkra, hogy nem tartalmi, hanem formai kritériumok határoztak az episztémébe történő befogadásról. Emiatt beszélhetünk a természetkutatás, a mágia és az antik műveltség azonos episztémikus státusáról. Vajon miképpen illeszkedtek ebbe az episztémikus mezőbe a nápolyi tudós, Giovanni Battista della Porta camera obscurával végzett megfigyelései? Milyen célokat szolgált a camera használata? Della Porta camerabéli vizuális élményeinek leírásából (Magia Naturalis, 1558) kitűnik, hogy men nyire megragadta őt a látvány zavarba ejtő elevensége. A dolgok megfigyelése azt jelentette számára, hogy éles szemmel, aprólékosan megvizsgálja az őt is magában foglaló, egységes egészként felfogott kozmosz részleteit, mégpedig annak érdekében, hogy felismerje a szignatúrákat, és továbblépjen a dolgok közötti hasonlóságon 106 alapuló kapcsolatok mélyebb megértése felé.
De, Tarkovszkij szavait idézve, "Akárhova is készülünk, alapvetően mindig saját lelkünket fogjuk ke resni", és talán azt a jelképes pontot, ahol a lelkek szálai összefutnak, valahol a háromszöget formázó háló tetején. Áfra János Kónya Ábel Debrecenben született 1975-ben. A Krakkói Képzőművészeti Akadémia grafika szakán tanult, majd intermédia szakiránnyal szerzett diplomát. Lengyelországból hazatérve ismét városunkban él. Jelenleg a Medgyessy Ferenc Gimnázium és Művészeti Szakközépiskola művésztanára. A Grafikusművészek Ajtósi Dürer Egyesületének tagja. Számos szakmai elismerésben részesült az utóbbi években teljesítménye: 2005-ben A Legjobb Zenéért kategória díját adták "Transit" című filmjének a 7. Kecskeméti Animációs Filmfesztiválon (a zene Tobias 'HERZZ' Hallbauerral közösen készült). Kónya 2006-ban a XV. Debreceni Tavaszi Tárlat nívódíját kapta meg, majd a Mű-Terem Galéria és a MAOE "Fresh Art" kiállításának fődíját nyerte el, 2007-ben pedig a Debrecen Kultúrájáért alkotói ösztöndíjat.
A fejedelem a hatalomgyakorlás kézikönyve; megfontolásait az államérdek dominálja, nem a klasszikus római és a keresztény etika tételei. Ha az állam vezetője belátja, hogy a fösvénység egyike azon bűnöknek, amelyek uralmon tartják, már nem fog jelentőséget tulajdonítani annak, hogy fösvény hírébe kerül. Ez vonatkozik a kegyetlenségre is: polgári és katonai ügyekben a rend fenntartása megkívánja, hogy a hatalom gyakorlója kész legyen példás szigorúsággal eljárni – ha kell, azon az áron is, hogy kegyetlennek tartják. Ám a jól adagolt s a megfelelő véleményformáló közegben alkalmazott tettetés még azt is elérheti, hogy az uralkodót erényesnek lássák, s a hírnév csúcsaira emelkedhessen. Jól adagolni az erényesség színlelését: ez a művészet abban rejlik, hogy a hagyományos erényt szem előtt tartva kell cselekedni, ha erre mód van, s az erény útjáról csak akkor kell letérni, ha erre a szükség kényszerít. Ám a kitartóan erényes és őszinte magatartás nem kerülheti el a bukást, mert a legtöbb ember gonosz.
A népi kedvencek átváltozása művészfigurákká, sőt a költészet és a festészet megtestesülései egészen Rouault-ig, Picassóig és Beckmannig önálló téma, amit Thomas Kellein Pierrot: Melan kólia és maszk15 című könyve és kiállítása tárgyal. A modern festészet úgynevezett "absztrakciójában" elzáródtak a mimetikus művészetet a tapasztalati világgal összekötő hidak, és a fantázia új mennyországai épültek fel, ám néhol egy utópikus rend kaszárnyáit is hasznosították, amelyek az építészetben régóta szerepet játszottak, és csupán a geometriához vonzódás sohasem szunnyadó új változatai voltak. Az irodalomban már Mallarménál és Rimbaud-nál az "univers à part"16 feltalálása elégítette ki a rend iránti szükségletet a banálissá és átláthatatlanná váló világban. Rimbaud szerint e művi univerzum autonóm nyelvének kellene a kifejezhetetlent kifejeznie. A fantázia új kihívása az volt, hogy ráleljen saját útjaira ezen az esztétikai kontinensen. A szürrealisták még – vagy újból – a valóság összetevőivel dolgoztak, ám egyszersmind nagyszerű csapdákat is állítottak, ha az álom hatalmáról vagy a tudatalatti világáról és az ész kontrolljának elmaradásáról beszéltek.
Azonban az ellenreformáció képviselői és Huszár személyes ellenségei sem nyughattak, és ezúttal már egyenesen az uralkodónál, Ferdinánd királynál vádolták be eretnekség, eretnek iratok kinyomtatása, megjelentetése, terjesztése miatt. Kénytelen volt újból menekülni. Kassára ment, Északkelet-Magyarország legfontosabb városába, a Kassai Főkapitányság székhelyére. Magával vitte nyomdáját is, és kedvező körülmények között – ami azt is jelentette, hogy a kassai gyülekezet nagy várakozással fogadta, hamarosan megszerették, ragaszkodtak hozzá, gyorsan nagy népszerűségre tett szert – elkezdett nyomdászattal is foglalkozni. Egyre növekvő népszerűségén ellenségei még jobban feldühödtek, és azon mesterkedtek, hogy börtönbe juttassák. Erre hamarosan sor is került, a kassai főkapitány elfogatta, börtönbe vetette, és bár a kassaiak mindent megtettek szeretett papjukért, minden vállalkozásuk kudarcot vallott. Reménytelennek látszó helyzetéből a véletlennek köszönhetően 1560. december 27-én sikerült megszöknie.
Oláh Gábor: Anyám, hazám Oláh Gábor: Fölfeszített nemzet Oláh Gábor: Forradalom Oláh Gábor: Fut a király! Oláh Gábor: Hó Oláh Gábor: Magyar sors Oláh Gábor: Megölt ország Oláh Gábor: Napfordúlás korszaka Oláh Gábor: Patkánybűvölők Oláh Gábor: Sirató Oláh Gábor: Szegény magyar! Oláh János: Vissza mindent Olosz Lajos: Beomló tárnában Olosz Lajos: Primavera Olosz Lajos: Szűzdacú havas Olosz Lajos: Vár fokán Ölvedi László: A föld Ölvedi László: Biblia Ölvedi László: Levél a táborból Ölvedi László: Meddig tart még kenyeres pajtás? Ölvedi László: Miben reméljünk?